Hosszas egyeztetések és a véletlenek szerencsementes összjátéka ellenére sikerült mikrofonvégre kapni Gergó Lajost, aki 2007. szeptemberétől oktatási dékánhelyettesként tevékenykedik Karunk életében.

- Először is gratulálni szeretnénk a kinevezéséhez! Mint minden új kinevezéskor, az emberben felmerül a kérdés, hogy „miért pont őt”? Miért pont Ön került az oktatási dékánhelyettesi posztra?

- A kérdés jó, de sok mindent nem tudok rá mondani. Ha jól emlékszem vissza, amikor már lehetett tudni, hogy dékánhelyettes váltás lesz, az elődöm, Fekete István tanár úr – akivel igen jó barátságban vagyunk - sokat viccelődött velem, hogy én leszek majd a következő a poszton. Én egy percig sem vettem komolyan a dolgot, nem is foglalkoztam a kérdéssel. Annyit tudtam, hogy van már új jelölt. Nem tudtam kiről van szó, de nem is érdekelt különösen. Aztán jó sok idő telt el. A vizsgaidőszaknak már vége volt, szép nyugodtan otthon vacsorázgatok, mikor jön egy üzenet. A tanszékvezetőm, Simon Péter tanár úr hívott, hogy másnap menjek be, mert sürgősen beszélni akar velem, és a dékán úr is keres. Eleinte el sem tudtam képzelni, hogy miről lehet szó – valami rosszat tettem? – aztán kezdett erősödni bennem valami gyanú… Másnap, amikor bementem, akkor szembesültem azzal, hogy szeretne a dékán úr felkérni dékánhelyettesnek. 

- Ezek szerint ez felkérés alapon megy?

- Igen, ez a dékán úr hatásköre. A tanszékvezetőm mondta mindenek előtt, hogy a dékán úr fel akar kérni engem, és hogy ő is támogat, valamint a dékán úr egyeztetett már a többi tanszékvezetővel is, és ők is támogatnak. Két nap nem sok, de annyi gondolkodási időt kértem. Családom is bíztatott. Tudva azt, hogy mindenki támogat – talán ez volt a legfontosabb szempont számomra -, elvállaltam, s most így az energiáimat a Kar érdekében próbálom hasznosítani. Később a Kari Tanács egyhangú szavazással támogatta a kinevezésemet.

- Akkor ez a felkérés mindenképpen egyfajta elismerésnek is tekinthető…

- Számomra nagy elismerés és komoly kihívás is. Azért nagyjából tudtam, hogy mekkora feladatról van szó, hiszen Fekete tanár úrral az előző időkben sokat beszélgettünk a munkájáról. Persze azért nem teljesen láthattam előre... Még most, pár hónap elteltével is csak azt mondhatom, hogy már látom az alagút elejét.
- Tehát itt is vannak olyan részek, melyeket az ember csak gyakorlatban tapasztal, ez is egy olyan munkakör, melynél kívülről nem látszik, hogy mennyi munka van vele. (Mi azért kezdjük sejteni, hiszen szeptember elejétől próbálunk időpontot egyeztetni erre a beszélgetésre.) Gondolom rengeteg értekezlet, vezetői megbeszélések, egyéb adminisztrációs feladatok papírhalmaza is.

- Igen. Ha az ember csoportosítani szeretné magának a tennivalókat, akkor valóban úgy van, hogy kialakulnak a főbb feladatkörök, melyek meghatározzák a munkabeosztást. Két egyetemi, magas szintű bizottságban vagyok delegált tag. Az egyik az OHÜB (Oktatói és Hallgatói Ügyek Bizottsága), a másik az OKT (Oktatási és Képzési Tanács), amely a szak-akkreditációs ügyek legfontosabb bizottsága. Ezen felül 3 kari bizottságban vagyok érdekelt, nem is említve a tanulmányi osztállyal és a hallgatók ügyeivel kapcsolatos folyamatos foglalkozást. Egy kedves megjegyzés kívánkozik ide, hogy most is több ezer index aláírása vár rám, ami már-már csak levezető feladat a többi mellett.

- Ez a pihentető része?

- Igen, tegnap este 7 és 8 között levezetésképp írtam alá kétszázvalahány darabot… A kérvények, a hallgatói megkeresések és a legegyszerűbb gyakorlati feladatok, amelyekkel az ember nap mint nap szembesül. Valóban elveszik az összes időt, és emellett természetesen az oktatási feladatokat sem szeretném elhanyagolni, mert oktatni nagyon szeretek.

- Akkor át is lépnék a következő témakörre: Magára a tanári pályára lépés hogyan történt? Mi volt az indíttatás? A legtöbb fiatal úgy van vele, hogy „csak éljem túl az iskolát, és majd csinálok valami egészen mást”... Nagyon kevés az olyan, aki már az iskolapadban úgy érzi, hogy ő is szeretné átadni mindazt a tudást, amit megtanult.

- Nemrégiben ünnepeltük a programozó-, programtervező matematikus szak 35 éves voltát. Én anno az ötödik évfolyamba jártam, tehát jó 30 éve volt, de arra jól emlékszem, hogy nagyon szerettem egyetemre járni, szerettem a szakot is, a csoportomat is, és sokat tanultunk együtt az akkori diáktársaimmal. Akkor nem gondoltam arra, hogy valaha én majd tanítani fogok, az meg, hogy épp itt fogok tanítani, végképp álomnak tűnt. Azért az utolsó években már megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék az egyetemen maradni. Magyarázni nagyon szerettem. Annak idején az évfolyamtársaimmal beosztottuk, hogy mindenki, aki valamelyik tárgyat legjobban tudta, elmondta a többieknek. Ezt nagyon szerettem, és jól is ment. Egyébként jó tanuló voltam, két esztendőben is megkaptam a Köztársasági Ösztöndíjat, de annyira elérhetetlennek tűnt akkoriban… Nagyon nehéz volt bekerülni az egyetemre, és nagy megtiszteltetés volt, hogy az ember a tudomány fellegvárába kerülhet akármilyen alacsony fizetésért. Úgy látom, hogy ez a vélekedés manapság kevésbé érvényesül. Nem is sikerült először a tanszékre jutni. Az Egyetemi Számítóközpontba kerültem kutatónak, de már akkor is oktattam. Aztán - ha jól emlékszem 1993-ban, amikor megszűnt a Számítóközpont - akkor kerültem a Numerikus Analízis Tanszékre, ahol jelenleg is oktatok.

- Azért ehhez a tanszékhez, mert ezek a témakörök a szívéhez legközelebbi anyagok? Mert maga a matematika elég széleskörű…

- Én kezdetektől fogva a matematika tárgyakhoz vonzódtam inkább, azokat éreztem magamhoz közelebb. Kedvenc tárgyaim az analízis, az algebra, meg a numerikus analízis voltak, elég egyértelművé vált, hogy ezekkel szeretnék foglalkozni.

- Más intézményeknél hallottam, hogy aki felsőbb vezetői posztban van, a saját óráit sem tudja rendesen megtartani, ahogy az el van tervezve… Ahogy a törvények változnak, úgy módosulnak a feladatok, a határidők, s általában több a feladat és a határidők is közelednek…

- Nem lenne szerencsés dolog, mert ha valamit elvállal az ember, akkor azt el is kell végezni. Én magam úgy tartom, hogy az oktatás, a hallgatókkal való személyes találkozás, az együttes munka nagyon fontos, és igyekszem is legjobb tudásom szerint végezni.

- Jelenleg mik azok a legfontosabb feladatok, amelyek mint oktatási dékánhelyettest terhelik? Törvényi előírások, a következő évi felvételi előírások?

- Folyamatosan vannak olyan feladatok, amelyek során vagy az egyetem vezetése vagy a minisztérium által kidolgozott anyagokat kell véleményezni. Ez vaskos iratok figyelmes átolvasását jelenti, majd aztán írásban vélemény formálását. Gyakran hétvégére is jut ilyen fontos feladat. Van azután olyan feladat is, amelyet több hónapos előkészítés, vezető társakkal való folyamatos egyeztetés után sikerül tető alá hozni. Egyik ilyen fontos feladat volt az idén – mivel most végez az első BSc-s évfolyamunk - az alapképzés záróvizsga rendjének a megalkotása, beleértve a záróvizsga tételsor összeállítását is. Aztán a mesterképzésbe való bejutás feltételeit kellett letisztáznunk, s megalkotnunk a felvételi rendszert. Mostanra ez is elkészült és hivatalosan a honlapunkra is felkerült minden fontos információ a mesterszakra jelentkezés feltételeitől a felvételi vizsga tematikáján át egészen a felvételi vizsga menetéig. Menet közben a Felvételi Tájékoztatóban is meg kellett jelentetnünk minden fontos információt. Ami a közeljövőben még vár ránk, az a képzéseinkről való gondolkodás. Az alapképzés három évének a tapasztalata és külső visszajelzések alapján érdemes átgondolni: hol is tartunk? Szeptemberben indul a mesterképzésünk is. Meg kell gondolni, hogy a mesterképzést milyen feltételekkel, hogyan tudjuk elkezdeni. Remélem, lesz elegendő jelentkezőnk. A dékán úr elindított egy konzultációt vezetői szinten, hogy ezekkel a kérdésekkel komolyan foglalkozzunk. A közeljövőnek most ezek a legfontosabb feladatai.

- Gondolom, a bent lévő hallgatók felé mennek a folyosói érdeklődések, hogy ki tervezi a BSc-seknél, hogy folytatná MSc-n, az igények felmérése folyamatos.

- Sajnos, ez most nem olyan nagyon nehéz kérdés, hiszen a harmadéves BSc-sek közül kevesen végeznek az idén.  Úgy tudom, hogy körülbelül 30-an vannak, akik diplomát szerezhetnek az idei év végén.  Beszélgettem többükkel - egy részüket tanítom is -, mindannyian tovább akarnak tanulni, tehát az igény megvan rá. Régebben végzett programozó matematikus 3 éves, főiskolai diplomával rendelkezők jelentkezését is várjuk. Ezeket a régi diákjainkat levélben is megkerestük, felhívtuk a figyelmüket, hogy lesz az MSc-nek egy esti tagozata, s ez számukra – munka mellett is – lehetőséget teremt arra, hogy egyetemi diplomát szerezhessenek.

- Ez az ELTE részéről egy általános elgondolás, hogy megkeresik a régebbi hallgatókat, tájékoztatva őket az új képzésekről, hogy milyen formátumban indul az MSC képzés, vagy inkább rábízzák a felsőoktatói tájékoztatóra és az internetre?

- Inkább ez utóbbi. Minden információt felrakunk az internetre, újságban hirdetünk, rádióban, televízióban is megjelenünk. Minden médiafelületet igénybe veszünk ahhoz, hogy felhívjuk a figyelmet az induló képzéseinkre. A levélírás most azért jutott eszünkbe, mert láttuk, hogy ők teszik ki azt a réteget, akiknek főiskolai diplomájuk van, és reális eséllyel pályázhatnak ide az informatikus mesterszakunkra. A vidéki egyetemeken, például Szegeden és Debrecenben sincs még sok BSc diplomás hallgató. Jövő évben már sokkal több várható országosan. Mondhatom, hogy az idei évben jó eséllyel pályázik mindenki az Informatikai Kar programtervező informatikus mesterszakára. Várunk is minél több jelentkezőt!

- Meg sem merem igazán kérdezni… Ennyi munka és feladat mellett magánéletre jut-e egyáltalán idő, s ha igen, akkor mi mindennek kellene beleférnie? Kis család, nagy család? Mit tudhatunk mi erről?

- Pár hónapja vagyok ebben a feladatkörben. A mostani helyzet az, hogy majdnem minden magánéleti lehetőséget kiszorít a munka. A családunk nagy kincs. Feleségem - régi évfolyamtársam - középiskolai informatika tanár, mindenben támogat. Három nagy fiunk van. A legnagyobb már dolgozik, a két kisebb pedig főiskolás-egyetemista. 10 éven át volt egy fogadott, nevelt fiunk is, ő már nem él velünk. A családunk így nagycsaládnak mondható.

- A „kisebbek” jönnek szakmai tanácsért, hogy is kéne a főiskolán –egyetemen haladni?

- Régebben rendszeresen korrepetáltam őket, ha kellett, illetve válaszoltam, ha a fiúk kérdeztek – elsősorban természetesen matematikai tárgyakban. Ez most is előfordul, főleg a legkisebbel, de egyre nehezebben találunk időpontot, a hétvégét kivéve, amikor kérdezhetne. Azért azon vagyok, hogy segítsek, amennyire lehet. Így a családdal többnyire hétvégén tudok igazán találkozni, amikor együtt ebédelünk, beszélgetünk.

- Hétköznapra meg ki van rakva egy fénykép az asztalra, hogy „Apu így néz ki”?

- Vagy a számítógépükön be lehet állítani háttérképnek.

- A gyerekek örökölték apuka matematika iránti szeretetét? Vagy inkább bölcsész irányba érdeklődnek?

- A nagy szeretetét annyira nem örökölték, azt hiszem, de a képességet azt – gondolom - igen. A legnagyobb már végzett, ő építész lett és ebben a szakmában is dolgozik, a második fiunk ide jár hozzánk, a programtervező matematikus szakra, a harmadik pedig idén kezte el a pénzügyi és számviteli főiskolát, szóval a matematikával mindegyiküknek birkóznia kellett. Most a legkisebbel foglalkozom, amikor tehetem.

- Mindig, akinek a legnagyobb szüksége van rá…

- Igen.

- Ha információim nem csalnak, létezik egy gospel kórus, ill. együttes, melynek Ön a vezetője, és volt egy koncert itt, a TTK épületében novemberben.

- Igen,  a Harmónia teremben… Már múltja van ennek egyébként, mert 3-4 évvel ezelőtt a Keresztény Diákegyesület kezdeményezésére volt egy koncertünk. Elég jól sikerült az akkor még teljesen ingyenesen szervezhető koncert. Azóta újra próbálkoztak, de menetközben megváltoztak a szabályok, így nagyon nehéz egy ilyen kulturális eseményt létrehozni. Terembérletet kell fizetni saját termeinkért, mégpedig nagyon borsos árat. Így hiába gondol az ember az egyetemi élet, a közösségi élet fellendülésére. Mindenesetre idén megoldották az anyagi kérdést – dicséret illeti őket –, mi pedig nagy örömmel elvállaltuk a fellépést - természetesen ingyen.

- Hogyan került Ön kapcsolatba ezzel az együttessel?

- Ezt az együttest  - a Lumen Christi Gospel Kórust - én magam alapítottam valamikor…

- Az indíttatás mi volt? Nem akarok a világnézetről faggatózni, mert az mindenkinek magánügye, de mindenképpen ez egyházi jellegű…

- Egyházi gyökerei vannak természetesen… Eredetileg egy templomi kórusként indult 20 évvel ezelőtt. Azt akkor én alapítottam, indítottam, s amikor már elég jó hangok, zenészek kerültek oda, akkor kezdtünk el a „nagyközönség” felé, kifelé is nyitni. Nekem ez egy régi álmom, nagyon szeretem a néger spirituálékat, illetve a fekete gospelt. Ezt a műfajt 10 éve kezdtük el énekelni. Először csak a helyi templomban, de most már országosan ismertek vagyunk, és mindenfelé hívnak bennünket koncertezni.

- Én ezt pozitívumként emelném ki, hiszen sok egyházi gyülekezetnél vannak kisebb-nagyobb énekkarok, létszám, ill. tehetségek számától függően… Viszont nagyon kevesen lépnek ki a templom falai közül. Az mennyire volt nehéz ennek a társaságnak? Mármint kilépni az úgymond „világiak” elé?

- Nem volt nehéz egyáltalán, a műfaj miatt. Ezeket a dalokat ugyanis szinte mindenki kedveli. Csak hogy pár ismertebb számot említsek, ha bárhol elhangzik az „Oh, happy day”, vagy a „When the saints go marchin’ in”, vagy az „Apácashow” közismert betétdalai közül bármelyik, akkor ott a hangulat már kezd emelkedni. Bárhova megyünk, a közönség - a legfiatalabbaktól a nyugdíjas korosztályig - mindenütt jól fogadja műsorunkat. Akár templomban énekelünk, akár egy iskolában, akár egy művelődési házban, akár egy egyetemen, akár a Balatonon egy szabadtéri színpadon, mindenütt nagyon jó a fogadtatás. Arról nem is beszélve, hogy ezekkel az énekekkel - mondhatjuk - a hitvallásunkat fejezzük ki. A dalok az örömről, a keresztény örömről szólnak, ezért is szeretjük nagyon ezt a zenét. Ezt nem kell magyarázni, magától hat.

- Ezt pedig elég érezni, ezt nem kell magyarázni…

- Az együttes 3 CD-t jelentetett meg az utóbbi 8 évben. Talán hamarosan jön a negyedik. Számtalan koncertet adtunk már. Nemrég a MÁV szimfonikusokkal közösen volt koncertünk, életünkben először léphettünk fel nagy szimfonikus zenekarral. Óriási élmény és megtiszteltetés volt ez számunkra.

- Visszakanyarodva a szakmai dolgokhoz, ha jól tudom több tankönyvben, ELTE-s jegyzetben is aktív szerzőként van feltüntetve, valamint idegen nyelven is jelentek meg publikációk.

- Az utóbbi években leginkább a jegyzetírásra koncentráltam, előtte valóban több angol nyelvű publikációm volt. Anélkül nem is lehetne előrehaladni a tudományos ranglétrán, ha nem lenne meg a megfelelő számú publikáció.

- Ez egy szakmai követelmény is, ezek szerint?

- Igen, szakmai követelmény. Az utóbbi években szinte csak a jegyzetírásra koncentráltam. Írtam egy numerikus módszerek jegyzetet - ezt a tárgyat tanítom főleg - , az ELTE Eötvös Kiadónál jelent meg. Részt vettem több közös jegyzet írásában, sőt könyvírásban is, például a MATLAB program használatáról, ami szintén az oktatásunkat segíti elő. Mivel a Semmelweis Egyetem Gyógyszerész Karán is tanítok, oda is írtam matematika jegyzetet a gyógyszerészhallgatók számára, úgyhogy az utóbbi években a jegyzetírásban igyekeztem jeleskedni.

- Tervek a közeljövőben, következő készülő jegyzet?

- Hát, azt meg kell vallani, hogy van egy szívfájdalmam. Az előbb említett numerikus módszerek jegyzetnek szerettem volna egy bővített, javított kiadását megjelentetni. A tervem az volt, hogy 2007-ben meg is jelenik az új kiadás. A jegyzet kb. 90%-os készenléti szinten van, de most, hogy bejött ez az új feladat, nincs időm befejezni. Tehát majdnem készen van egy olyan jegyzet, ami Karon most folyó oktatásunk mindegyik szintjére megfelelő lenne: a programtervező informatikus, alkalmazott matematikus, matematikus és a tanár szakra egyaránt. Összegezné is egyúttal az eddigi oktatási munkánkat. Persze szeretném befejezni, de ez még a jövő zenéje.

- Akkor ez is egyike az olyan feladatoknak a falon, ami elé mindig be kell írni valamit…

- Igen és az a legfájdalmasabb, hogy már majdnem kész.

- A hivatali ügymenetben sok helyütt van az, hogy új ember, új módszerek, változtatások. Itt van-e szükség rá, vagy csak mindig az adott félév szükségleteihez kell igazodni? Pl. a kérvények száma nagyjából átlagos, témájuk is, nem sok újfajta jön be. Van-e olyan, amiben sarkalatos nézőpontváltásra fog sor kerülni , vagy esetleg ez már megtörtént bármilyen okból? Ami a hallgatókat érinti.

- Igen. Bizonyos típusú kérvények elbírálásában egyes feltételeket rögzítettünk, s ehhez igyekszem is tartani magam. Van egy olyan elvem, hogy ha valamit jól körüljártunk és úgy tartjuk, hogy ez így jó, akkor ahhoz legalábbis egy darabig tartsuk magunkat, minél kevesebb legyen a kivétel. Nem csak azért, mert így könnyebb és gyorsabb lesz az ügyintézés, hanem a hallgatók is jobban eligazodnak a lehetőségeik közt. Ha bármire lehetne méltányosságból engedélyt kapni, akkor gyakorlatilag mintha semmilyen szabály nem lenne. Például a szakváltások kérdését letisztáztuk, abban maradtunk, hogy a nappali tagozatokról esti tagozatra lehet szakot változtatni, de visszafelé erre nincsen mód. Aztán a 3 éves képzésről 5 éves képzésre szakváltást nem teszünk lehetővé. Ezekben igyekszünk világosak és következetesek maradni. A korlátok és a szabályok tulajdonképpen nem csak a mi munkánkat, hanem a diákokat is segítik. Tudjuk, hogy esetleg kényelmetlen, legszívesebben minden ilyen alól kibújnának, de tulajdonképpen ezek a korlátok segítik őket, ha tudják, hogy ehhez tartaniuk kell magukat. Mondjuk így: ezek útjelzők.

- Ez is olyasmi, amivel a hallgatók egy része nincsen tisztában? Mármint, hogy ezen szabályok egy részét nem a tanárok, a vezetők találják ki, hanem vannak törvényi előírások, lehetőségek, akár financionális, akár technikai lehetőségek miatt, illetve hogy a szabályok védik a hallgatókat, akik tanulni jöttek ide. Aki melegedni, azt mondjuk kevésbé…

- Nem könnyű belátni, de ha reálisan nézik a hallgatók, akkor rájöhetnek, hogy ez az ő érdeküket is szolgálja. Mármint az, hogy bizonyos fegyelem, korlátok és törvények vannak. Nyilván nem mutat túlságosan felnőtt viselkedésre, ha valaki mondjuk az oktatás hatodik hetében „veszi észre”, hogy nem arra az órára jár, amire kellene járnia, vagy most jön rá, hogy járnia kellene, de túl van azon a hiányzási mennyiségen, hogy már nem állnak szóba vele… Tehát az ember sokszor úgy érzi, hogy nem veszik a dolgukat komolyan, vagy nincsenek az információ birtokában. S hát erre sajnálattal azt is mondhatjuk, hogy ez egy kicsit a kreditrendszer miatt is van. Nem ismerik egymást, nem nagyon van hely, működő közösség, ahol informálódhatnak. Ez tény, ezen a részén nem tudunk mi változtatni. Az biztos, hogy szorgalmazzuk, hogy legyen kapcsolat - emberi kapcsolat - az oktatók és a hallgatók között. Ne csak az oktatási feladat, hanem emberi kapcsolat is alakuljon. Már csak emiatt is örömmel - egy gondolat erejéig - visszatérek a koncertünkre, hisz ez is egy ilyen kapcsolatot erősít. Emberileg tudjunk meg egymásról valamit. A hallgatókat csak bíztatni tudom arra, és bíztatom is, hogy a legfontosabb feladatukat tartsák szem előtt: hogy tanulni jöttek ide, és hogy mindent vegyenek igénybe ahhoz, hogy a lehető legjobb eredményt tudják elérni. És mi azon vagyunk, hogy ehhez a segítséget megadjuk.

- Újítások, tervek a közeljövőben, ami esetleg eltér a közvetlen tanulmányoktól?

- Ennyi tapasztalat után még bennem nem merült fel különösebb változtatás. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a teljes feladatkörömet csak egy év múltán látom át. Másrészt, ami jól működik, ahhoz nem szeretnék hozzányúlni, nem az lesz az első gondolatom, hogy „na, gyerünk, változtassunk rajta”. Az elődöm gondos és jó munkájával kiépített rendszert nem nehéz tovább vinni. Ha egy év múlva olyan gondolataim lesznek, hogy valamit még jobbá lehetne tenni, akkor persze minden további nélkül javaslatot teszek a változtatásra, de jelen pillanatban nincsenek nagy újítási szándékaim.

- Esetleg valami jó tanács a hallgatók felé?

- A kereteket, az oktatást, a segédanyagokat igyekszünk biztosítani ahhoz, hogy korszerű és keresett tudást adjunk hallgatóinknak. Csak hát vegyenek is igénybe mindent, s vegyék komolyan a dolgukat! Mert a mi szakjaink nem könnyű szakok. Azt is hozzáteszem, hogy aki nem a befektetett munkája maximalizálására törekszik, annak nyilván még nehezebb. Ezért arra bíztatom őket, hogy tartsanak össze, segítsék egymást, alkossanak csoportokat. Nem is az egyetemi csoportokra gondolok, mert azok tényleg olyanok, hogy egyik óra ilyen, másik óra olyan, teljesen más összetételben vannak egyiken, mint a másikon, de barátkozzanak és segítsék egymást, mert akkor minden könnyebben megy!

- Tehát akár tanóránként külön-külön kis társaság, közös tanulás.

- Baráti kapcsolatok és közös tanulás. Nekem ezek szép emlékeim az egyetemi évekből. Sokat segítettük egymást. Nem csak együtt buliztunk, hanem együtt is tanultunk.

- Sörrel a kézben is lehet tanulni…

- Igen, az sem egy utolsó dolog!

 

Megjelent az ELTE IK időszaki kiadványában, a BIT-ben